|
|
Kategória: Egyéb babás témák A hiperaktív gyermek - LelkiállapotokSajnos manapság egyre többet hallani, hogy ez a gyerek nem hiperaktív, csak egy jó anyai-atyai pofonra lenne szüksége, kár rögtön a hiperaktív jelző mögé bújtatni, bezzeg az én időmben…. Pedig a hiperaktivitás egyre gyakrabban előforduló jelenség. A szülők viszont jóformán semmilyen információval nem rendelkeznek róla, s amennyiben a saját gyerekükről kiderül, hogy hiperaktív, nemigen tudnak szembenézni a problémával. Ha mégis megpróbálják, leginkább csak falakba ütköznek, hatásos segítséget nem sokan tudnak számukra nyújtani. Kritikát annál inkább kapnak. Nem elég, hogy meg kell birkózniuk csemetéjük különcségével, akinek nevelése sokkal nehezebb az átlagos gyerekekéhez képest, előbb-utóbb a társadalom teljes értetlenségével is szembesülnek, kezdve a családi környezettel.Ez a cikksorozat a hiperaktivitás kiváltó okait hivatott feltárni, s nagy vonalakban bemutatni, milyen is az átlagtól jócskán eltérő, ténylegesen hiperaktív gyermek. Végül megpróbál adni pár tanácsot arra, hogyan lehet a hétköznapi rendkívül kellemetlen helyzetek kialakulását megelőzni, s segíteni a gyermeknek megtalálni helyét az életben. Az alapvető probléma a hiperaktív gyerek figyelme terén van: egész egyszerűen semmire se figyel oda. Azaz nem teljesen. Képzeljük el, hogy egy erdőben ráállítjuk a gyereket egy ösvényre és megkérjük, hogy menjen el az ösvény végéig. Ez nem egy lehetetlen feladat. A hiperaktív gyerek azonban már a második lépésnél észrevesz egy pillangót, elindul utána, de akkor megakad a szeme egy virágon, letépi, de már el is dobja, mert észrevesz egy gombát. Ebben a pillanatban nem csak az ösvény, de már a pillangó is a múlté. Amikor kézen fogjuk és megpróbáljuk visszavezetni az ösvényre, számára ez egy új kaland és kezdődik minden elölről. A gyereknek nagyon jó lehet a megfigyelő készsége, pusztán a figyelem fenntartásában van nehézsége. A hiperaktív gyerek másképpen veszi fel az információt, másképpen tárolja, és másképpen idézi fel, mint az átlag gyerek. A különbség könnyen megfigyelhető. Ha felteszünk egy egyszerű kérdést. amire csak egyféle meghatározott válasz adható, a legtöbb gyerek kis gondolkodás után megadja a választ. A hiperaktív gyerek nem gondolkodik, azonnal elkezd válaszolni, gyakran még a kérdés elhangzása előtt. Sokat és gyorsan beszél, többnyire másról, mint amit kérdeznek tőle. Az ember nem győzi kivárni a végét és ellankad a figyelme a "figyelemzavaros" gyereket hallgatva. Pedig érdemes figyelni rájuk: a sok "butaság" között gyakran egészen eredeti, találó dolgokat mondanak. A hiperaktív gyerek össze-vissza beszél. Talán soha sem ér az ösvény végére, de közben rengeteg érdekes dolgot felfedez... A belső ellenőrzés hiányát figyelhetjük meg akkor is, amikor a gyerek a megfelelő szó helyett hangzásban hasonlót mond. Amikor kijavítjuk a tévedést, kisebb gyerek dühbe gurul, a nagyobb gyerek egyszerűen nem ismeri el a tévedést. Mivel értelmes gyerek, nem vállalja, hogy butaságot mondott, elkezdi megmagyarázni, bebizonyítani, hogy ő éppen azt akarta mondani, amit mondott. A hiperaktív gyerek akár öt percen belül is képes kétszer ugyanazt a butaságot elkövetni, amivel persze előbb-utóbb felidegesíti a legtürelmesebb embert is, mert a szép szó, magyarázat reménytelen dolognak tűnik. Nem tanul a tapasztalatból. Ennek oka, hogy az ő élménye egészen más, mint ahogyan mi gondolnánk. Alapvető dolog, hogy egy meghatározott cél érdekében az egyik cselekedetből következik a másik. Ha az egyes cselekvéseket gyöngyszemnek tekintjük, akkor egy cél érdekében felfűzzük a gyöngyöket, és végül – normális esetben - egy "nyakláncot" kapunk. A hiperaktív gyerek gyöngyszemei viszont szanaszét hevernek, nem fűzi össze őket semmi, mert az ő fejéből hiányzik az a fonál, amire a gyöngyszemeket felfűzhetné: számára az események között nincs egyértelmű kapcsolat. Amikor a szülő felvesz egy gyöngyszemet és megkérdezi, hogy mi köze van ennek a másikhoz, a gyerek látszólag még a kérdést sem fogja fel. Számonkéréskor értetlenül néz ránk, tagadja, hogy köze lenne az eseményhez, valaki másnak tulajdonítja. Bármilyen hihetetlenül hangzik, nem hazudik Mindezek összességében eredményezik, hogy társai közül gyorsan kitűnik „furcsa” viselkedésével. Általában nem nagyon tudja a közösség szeretetét kivívni magának, holott minden másnál jobban vágyik rá. Nem szeretik, elsősorban a szertelensége (impulzivitása) miatt. A hiperaktív gyerek az "itt és most"-ban él. Nem tud a sorára várni, nem gondolkodik, mielőtt beszél vagy cselekszik. Gyakran meglök másokat, berobbanásaival megzavarja a többiek játékát. Ha kitalál valamit, azt akarja, hogy azonnal úgy történjen minden, ahogy ő mondja. A gyerekek ellenállására túl gyorsan reagál, odacsap, vagy valamit megrongál. Meggondolatlanul beszél (a beszéd is motoros tevékenység), megsért másokat. Ha akadályoztatva van valamiben, akkor sír vagy dühöng. Nem akar bántani, de meggondolatlanul cselekszik, nem gondol a következményekre: így válik agresszívvé a viselkedése, holott ő maga nem agresszív. Sokszor nem is érti, hogy a másik most miért haragszik rá, miért nem akar vele játszani. A többiek azt tartják róla, hogy mindig ő akar a vezér lenni. Pedig nem feltétlenül az a célja, hogy irányítsa a többieket, csak nem tudja elviselni, ha nem történik azonnal az, ami éppen az eszébe jutott. Nehéz vele egyezkedni, kompromisszumot kötni. Emiatt, ha nem kap felnőtt segítséget, az iskolában a többi gyerek könnyen kiközösítheti. Szerencsés esetben és kis segítséggel azonban valódi irányítóvá válhat 8-10 éves korára: kreatív, új és ötletes játékaihoz a többiek szívesen csatlakoznak. A hiperaktív gyerekek úgy élik életüket, mint valami báb, amit valaki mozgat. Ki vannak szolgáltatva belső impulzusaiknak. Nem tudják kontrollálni önmagukat. Nem csak környezetük, de ők maguk sem tudják előre, hogy a következő pillanatban mit tesznek vagy mondanak. Állandó bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban élnek. Mivel a viselkedés és annak következménye között nem észlelnek kapcsolatot, nem tartják felelősnek magukat a cselekedeteikért. Másokat hibáztatnak, nem értik a számonkérést, meglepődnek a visszautasításon. Erős szorongás alakulhat ki náluk, mert azt jól megtanulják, hogy bármit tesznek, abból valamiféle baj származik, sokszor ugyanis ez az egyetlen dolog, amit a környezet folyamatosan és következetesen visszajelez. Többnyire rossznak tartják önmagukat, nincs önbizalmuk. Vágynak a szeretetre, mások elismerésére, de nem ismerik az ehhez vezető utat. Nyughatatlanságuk miatt gyakran szenvednek, rossz a közérzetük. Mivel figyelmüket nehezen irányítják, az ingerek elárasztják őket, ingerlékenyek lesznek, hamar kimerülnek. Környezetük jó szándéktól vezérelve, de folyamatosan bántja őket, veszekszik, büntet, számon kér. Soha nincs nyugtuk, mert semmit nem csinálnak az elvárt módon. Sokan közülük depressziósak lesznek, ami nyugtalanságukat fokozhatja, illetve 10 éves koruk után is fenntarthatja. A szülőknek se könnyű. Állandó stresszben vannak. A gyerek próbára teszi az idegeiket, a szeretetüket, a házasságukat. A hiperaktív gyerekről nem lehet tudomást nem venni, mindig jelen van. Percenként megszakítja a szülő munkáját, fölösleges kérdésekkel zaklat. Ha a szülő nem bírja tovább és elzavarja, akkor a radiátoron kezd dobolni, ha rászólnak, abbahagyja, de egy perc múlva már a macska farkát húzza. A legrosszabb az, amikor csendben van. Egyre jobban nő a szülő szorongása, végül a munkát abbahagyva még éppen meg tudja akadályozni, hogy a vadonatúj videót szétszerelje a gyerek. A hiperaktív gyerek szülei nem mernek a gyerekkel vendégségbe menni, mert tudják, hogy fölfordítaná a vendéglátók házát. Vendéget sem hívnak már, mert úgysem tudnának nyugodtan beszélgetni. Ily módon elkerülhető a mások tanácsainak meghallgatása is: "Miért nem fogjátok szigorúbban" vagy ellenkezőleg "Állandóan fegyelmezitek, az a baja" stb. A nagyszülők nem vállalják a gyereket, mert nem bírnak vele. Akkor sem jobb a helyzet, ha náluk jó a gyerek, mert akkor ők is a szülők nevelési hibáival magyarázzák a gyerek viselkedését. Így azután a szülők tele vannak bűntudattal. Egymást hibáztatják. Új és új módszerekkel próbálkoznak. Kicsúszik a lábuk alól a talaj és a helyzetnek kiszolgáltatottan, egymással marakodva élik túl egyik napot a másik után, és akkor még nem beszéltünk arról, amit a szülők az iskolától kapnak! Mert a pedagógus látja ugyan, hogy értelmes a gyerek, sőt gyakran az átlagnál sokkal jobb képességű, eredményt mégsem lehet vele elérni, messze a képességei alatt teljesít. Minél jobb képességű a gyerek, annál magasabb osztályba tud jó tanulmányi eredménnyel eljutni. A hatodik osztálynál azonban megakad, mert ettől az évtől kezdve még a nagyon jó képességű gyereknek is sokat kell tanulnia. A tanuláshoz pedig le kellene ülni és egyetlen dolgot csinálni: összpontosítani a figyelmet. A hiperaktív gyerekek teljesítménye hullámzó. Vannak napok, amikor nem lehet rájuk ismerni, mindent úgy csinálnak, ahogy a környezetük mindig is szerette volna látni. A következő napok azonban talán minden eddiginél nehezebbek lesznek. Kedves, szolgálatkész gyerekekről van szó, akik mégis gyakran rendetlenkednek az órán, zavarják a tanítást, a kirándulások alatt állandó felügyeletet igényelnek. A pedagógus úgy érzi, hogy a hiperaktívság nevelési hiba. Tehetetlennek érzi magát, haragszik a szülőre. Szülői értekezleten, fogadóórán ellátja tanácsokkal a szülőt: fogja szigorúbban, kérdezze ki a leckét, büntesse meg, stb. - ami tapasztalata szerint, más gyereknél bevált. A szülő a gyerekről csak rosszat hall, ezért bűntudatot érez és dühös lesz, mert valódi segítséget nem kap. A hiperaktív gyerek szülei és pedagógusai között így ritkán alakul ki érdemi együttműködés. Sok szülő ezért gyakorlatilag megszakítja kapcsolatát az iskolával. Az iskolában a hiperaktív gyerekek figyelemzavaruk, nyughatatlanságuk miatt nem tudnak megfelelni a követelményeknek. Így az iskolakezdéstől egyik kudarc után a másik érheti őket. A szülők is veszekszenek velük, a tanárok is. A felnőttek szerint minden probléma abból fakad, hogy a gyerek nem akar tanulni, figyelni, vagy hogy lusta. Valójában a szegény kisgyerek nagyon is "akar", kezdetben mindent megpróbál, hogy a tanító néni megdicsérje, az anyukája örüljön. Hamarosan úgy érzi, a környezetének van igaza, ő a bűnös, ő a rossz, ő a buta. Tudja, nincs mit tenni, úgy sem hinné el senki, hogy ő mindent megpróbált, csak mégsem sikerült. Azonosul a környezet véleményével, és reménytelennek ítéli meg önmagát. Néha az elkeseredés, a düh a környezet ellen fordítja, mindenkire haragszik, verekszik, bizalmatlanná válik, minden segítséget elutasít. Hiszen őt már úgy sem szereti senki, ő már mindenkinek csalódást okozott, neki már minden mindegy. Nem ritka, hogy kicsit idősebb korban csavarogni kezdenek, majd bandához csapódva keresik azt a közeget, ahol elfogadják őket. Ekkor már nem érdekli őket az iskola, gyakran keverednek bajba, vandálkodnak, alkoholt fogyasztanak, dohányoznak és esetenként súlyosabb dolgokat is elkövetnek. A környezet még jobban haragszik rájuk és ők még elutasítottabbnak élik meg magukat. Ezt a negatív kört már nagyon nehéz megállítani. Egyenes az út az első öngyilkossági kísérlethez… Pedig a hiperaktív gyerek nem tehet állapotáról, tünetei nem rosszaság vagy akaratgyengeség miatt alakultak ki! Megfelelő segítségre van szükségük a szülők és a pedagógusok részéről, súlyosabb esetekben orvos és pszichológus közreműködésével. A hiperaktív gyerek elsősorban nem is a tünetei, hanem a "beskatulyázás", a járulékos sérülések miatt kerülhet igazán hátrányos helyzetbe. Fontos, hogy időben tegyünk valamit, próbáljuk őket megérteni, elfogadni és ebből az alapállásból segítsünk! Érdemes arra összpontosítani, hogy a nagyobb gyerekek rendszerint segítőkészek, szívesen törődnek öregekkel, kicsikkel. Általában kedvesek, jószívűek, nagyvonalúak, barátságosak, jókedvűek és jó a humoruk. Azért minden rosszban is van valami jó! A hiperaktív gyerek csillapíthatatlan kíváncsisága, örökös nyüzsgése bár nem könnyíti meg a szülő dolgát, mégis lehet egy későbbi sikeres, kiegyensúlyozott élet forrása. A hiperaktív gyerekek másképp látják a világot, mint mi: ugyanakkor az információ felvételének és tárolásának összevisszasága egyben eredetiséget is jelenthet. A kreativitásnak éppen az a lényege, hogy a nem nyilvánvaló összefüggéseket is észrevesszük. Másrészt, ha egyéb károsító hatások nem érik a gyereket, 10 éves korra a motoros nyugtalanság erőteljesen csökken. Már képesek megülni a helyükön, bár továbbra is fütyülnek, dobognak, énekelnek, a "kormányzás" művészetét azonban többnyire elsajátítják. A figyelmük terjedelme 12 éves kor körül lesz hasonló társaikéhoz. A figyelem elterelhetősége is változik. Az őket érdeklő dolgokban megdöbbentő elmélyülésre képesek: pl., ha a gyerek szeret olvasni, akkor egy jó könyvvel a kezében azt sem veszi észre, ha ég a ház. Forrás: Dr. László Zsuzsanna: Az örökmozgó gyerek (A cikket beküldte: DODICA)
|