|
|
Kategória: Egyebek az anyaságról Anyaként igazán nőnek maradniKislányom születése előtti gondolati átalakulásom története: csajból hogyan lehet anyává válni. Csoda vagy törvényszerűség? Nem tudom ki hogy élte meg?!Rengeteg időm van gondolkozni, mióta itthon vagyok a Picurral - egyelőre még egyben. Egy pár hónapja még rohanós hétköznapokat éltem én is, mindig minden fontosabbnak tűnt, mint maga a kérdés, hogy miért is csinálom mindezt. Tudtam, hogy anya leszek, de nem hittem volna, hogy végül mindenre ez lesz a válasz. Akik elmennek mellettem az utcán, a pénztáros, a szomszéd bácsi - nem a János, mert az infantilis - a kedves öreg hölgy a lottózóban mind, mind elmosolyodnak. Akad, aki csak a szájszögletében, de mindenki érzi, itt bennem, ebben az apró/ hatalmas - kinek mi, felülről nézve higgyétek el, hogy óriási - pocakban valami nagy dolog készülődik. Egy pici, egy új élet nyújtózkodik. Kavarognak bennem az érzések. Igazán, fenekestül felfordult körülöttem a világ. Az eddigi életem mostanra tökéletesen átalakult és elkezdett átrendeződni igen, hm, talán már mondhatjuk, hogy Családdá. Más lett a fontos. A soppingolós pláza túrák mostanra háziasszonyos körsétákká váltak. Újabban nagyobb figyelmet fordítok a sárgarépára, mint arra, hogy a legtrendibb feszülős farmerben annyival jobban mutat-e a fenekem, hogy megérje nem megvárni vele a leárazást (NANÁ, hogy nem éri meg, igaz?). Hát, a sárgarépa akkor jó, ha nem barna, hanem zöld a dundibb része, az én fenekem meg akkor, ha nem vagyok kilenc hónapos terhes! Summázva és nagyon leegyszerűsítve, talán ennyit e két világról. Talán szomorú, de megszűntem úgy nővé lenni, ahogy eddig voltam. Lejárt a szabadság, a nagyon szűk farmer és a harsány bikinik (hangsúlyozom, nem a bikinik, hanem a harsány!! bikinik, ennyire még tartom magam!) ideje. Talán a diplomaosztó hozta ezt is magával. Az élet nem lehet örökké olyan mozgalmas, mint a fősulis táncparketten hinné azt az ember lánya! Szépen, komótosan járva életpályánk hosszú - ebben az országban mindenképpen saras - útját, lelassulunk, és egyre inkább beleolvadunk egy hétköznapi sorsba. Egy mindennapi ember, mindennapi életét építjük, és azt vesszük észre, hogy nem vagyunk különlegesek, erősek, óriások. Valamikor régen, ha magunkba nézünk mélyen, rájövünk, hogy mi is, ahogy minden ember, tüzesen láttunk hozzá az életünk felépítéséhez. Lázasan gyűjtöttük az első téglákat, a habarcsot, és a szemeinkben égett egy új csodás palota. Aztán szép lassan kihűltek a téglák, egyre kisebb lett az álombeli palota, egyre komorabbnak láttuk a kék eget, és jobbnak láttuk „csak” tető alá hozni a dolgokat. Nem szeretném, ha kihunyna a tűz. Azért tettem oda ahova az első téglákat, mert így akartam, mert így éreztem. Én minden egyes téglát gyönyörűnek akarok látni. Minden múltbeli és jövőbeli darabot. Bár most kicsit zavarba jöttem. Miközben írok, valaki csuklik bennem. Ő nem egy tégla (már bocsánat a vulgáris hasonlatért), nem is az enyém. Nem. Hanem Ő lesz majd a legszebb palota ezen a világon. Én csak teret adok neki és egy darabig kölcsöntéglákat az én házamból! Végigmegyek az utcákon és mást látok. A lépcső most akadály, mert babakocsival kissé nehézkes közlekedni rajta, a drogériákban feltűnt, hogy a kőpúderek és szatén fényű rúzsok mellett cumit és pelenkát is árulnak! Itthon a legbüszkébb a tisztaság-illatú babaágyneműre vagyok, és a remek borsófőzelékemre. És lelkemre mondom, igazán kedves, és fontos megmérettetésnek érzem, hogy elbánjak az élesztő és a foszlós kalács közti kulcskérdések megoldásával. Az erkélyünkön már megterveztem a folyton érő szamóca és a kankalin helyét. Persze petrezselyem, meg tárkony se lenne rossz. Te jó Ég! A vasárnapi húsleves és az erkély közti meredek párhuzamok igazán kiteszik a mindennapi problémáim jó részét. És mindez miért, hogyan történt velem úgy, hogy észre se vettem? Szegény drága jó férjem még egy éve csak akkor látott itthon meleg ételt, ha bevásárolt és megfőzte magának! Kiscsaj, csaj, nő, menyasszony, háziasszony… a többit le se írom, mert az még nagyon korai és csúnya lenne. Ha jobban megnézem, hasonlíthat a Descartes-piramis számsorához is akár. Csökken, nő, csökken… Nem, nem. Én nem így gondolom. Anya. Mindig is minden nő ez volt és ezzé akar válni, csak más volt a csomagolás. Szűk farmerben leendő anya is lehettem, meg jó csaj is, sőt idővel komoly nő Egy a lényeg, és ez nem a farmer szabása - bár, hmm, nem is tudom. Minden azon múlik, hogy Te minek látod saját magad! Kismamaként egyszerűen tanújelét adod, hogy egy nő elsősorban anya. És ennyi. Egy időre a szekrény hátsó részébe pakolod a topokat, meg a kedvenc minidet. Keseregsz rajta - ki mennyit, nálam ez több hónapos fázis volt - elhullajtasz egy-egy utolsó könnycseppet a legszexibb miniruhád és tűsarkúd felett, aztán körülnézel a férjed szekrényében, és megállapítod, hogy egész tűrhető a felhozatal (még jó, hisz te vetted neki mindet). Rájössz, hogy igaza van abban, ami a 100% pamutot illeti, és egy idő után egészen megszokod azt a két gombócot - gondolok itt a hasadra, meg a „szépen” (legalábbis anyád szerint) kerekedő fejedre - amivel nap, mint nap szembenézel a tükörben. Tudod, ilyenkor minden nő megsimítja a pocakját és elfelejti, hogy mi is fáj. És tudod miért? Mert ilyenkor valaki, bár nem látod, mégis tudod, odagömbölyödik a tenyeredhez. Végtelen igazi színtiszta szeretet ez, és ezt csak mi tudjuk, pocakos, esetlen, elbutult mindenen örökké aggódó kismamák. Szóval így kilenc hónap elteltével elhantoltam - hangsúlyozom, egy időre! - mindent és tudod mit? Minden sokkal szebb így. Szebb a tavasz, szebb a világ és egy kicsit lélekben szebb vagyok én is, mert most tényleg fontosat teszek. És nem magamért. A gyermekünkért. Akit én adhatok a világnak és a férjemnek. Ez mosolyog a tükörből vissza rám, és így nyer értelmet minden egyes lépésem. És a többi? Az csak rajtam múlik! (A cikket beküldte: hawkmoon)
|