|
|
Kategória: Anyai bánatok Egy pár elnyűtt papucsÚgy vélem, a szülés utáni depresszióról sokkal többet kellene beszélni. Első kislányunk születése után kemény próbatétel volt számomra ez az állapot. És most, második kislányunk születése után sajnos újra "meglepett". Igyekszem javítani az állapotomon. Kavargó érzéseimet írtam meg, talán segít azoknak, akik hasonló "papucsban járnak"... Túl leszünk rajta!Kockás. Szeretem a kockásat. Tini korom kockás ingei és a barátaim, szerelmem – azóta férjem – kockás ingei óta. Szopizunk. A tekintetem a papucsra téved… Olyannak látom, mint az életemet. Néha annyira ismerős, mintha a részem lenne, kényelmes, meleg, védi, óvja a lábam. Úgy bújok bele, mintha le sem akarnám venni többé…. Máskor meg olyan ormótlan, fáj benne a talpam, a sarkam. Krumpli alakú, mint a törpéké a mesékben. A sarka puha – és mindkettő felkunkorodik. A súlyomtól…. A várandósság alattitól, most a rajtam maradt feleslegtől…. De mindkét sarka egyformán kunkorodik és erre büszke vagyok! Mert a bal vállamon a kicsikémet altatom, a nagyobbacskám pedig a jobb térdemen szeret ülni inkább…. Amikor hazajöttünk a kórházból, nem egyformán kunkorodott…. Hol ezt, hol azt a lábam használtam furán, mint aki sántít. Istenem mennyi kétely, kérdés, ami még most is csúnyán fel tud bukni bennem – de már egyenesen járok! Lesz majd egy nap, amikor kidobom ezt az elnyűtt, százszor kimosott papucsot. Mindazzal együtt, amit átélt. A beszívott könnycseppel együtt, amit a pozitív teszt felett ejtettem. Aztán a többi százzal, amit azért ejtettem, mert pozitív lett. Akartunk kistestvért. Nem akartuk, hogy a lányunk egyke legyen. Azt akartuk, hogy tudja,milyen testvérnek lenni, testvérként szeretni, így emberré formálódni. Akartuk. De mikor? Lassan 40 éves leszek. Tudtam, hogy nem várhatok soká, mégis mellbevágott, megdöbbentett, kétségbe ejtett. Mert volt már egy ilyen papucsom hat éve… És mert szívott már be ez a papucs más könnycseppeket is… Amelyeket egy kórházi ágy szélén ejtettem. Egy babáért, aki nem születhetett meg, pedig Őt is vártam. Akkor nagyon. S hogy nem voltam-e még túl rajta? Már sosem fogom megtudni. Mert elsöpörte az új jövevény érkezésének híre annak minden örömével és keserű, fájdalmas, félelmetes kérdésével együtt. Kimostam a papucsot. Újabb kilenc hónapot töltöttünk együtt. Mi mindent szívott magába! Rezgést, hangot, illatot. Az egyre növekvő pocak súlyát. A csípő, a gerincsérv fájdalmát. A húzódó pocak fájdalmát, az álmatlanul átcsoszogott éjszakákat, a rosszullétek remegéseit. És újabb könnyeket. A féleleméit. A rettegését. Elnyelte a térdre ereszkedés suta remegését, a suttogó imát, „Istenem, ne engedd, hogy még egyet elveszítsek!” És kilenc hónapot együtt döcögtünk át. Aztán kimostam. És újabb félelmeket nyelt el, a kórházi félelmeket, a műtét előtt, után. S megint mennyi mindent nyelt el. A mindent elsöprő fájdalmat, amivel császármetszés után próbálod megérezni újra a testedet. A furcsa, hol döcögő, hol csoszogó járás rezgését, amivel odasomfordálsz a pelenkázóhoz, hogy helyt állj. Annak az édes mozdulatnak a fájdalmát, amivel először felveszed a kicsit. Talán az első csepp tejecskét, a kincset. Elnyelt suttogást, remegést, illatot. Aztán hazajöttünk. És elázott a papucs felső része… Könnyek, könnyek, sok-sok váratlan és titkon, félve várt könny. Mert volt már egy ilyen papucsom hat éve…. És ez a papucs hol irigykedve, hol sajnálattal nézte a vendégpapucsok tisztaságát, egyenes tartásukat. Meg a betolakodó, látogató tűsarkakat! És hol irigykedett, hol sajnálkozott. Mert ők nem tudják, milyen meleg papucsnak lenni. És lesz majd egy nap, amikor kidobom ezt az öreg, krumpli-forma, elnyűtt papucsot. Minden beléje ivódott kínnal, átizzadt, átsírt éjjellel együtt. A hideg verejtékkel, a rettegéssel, a rémálmok szürrealitásával együtt. A mellgyulladás fájdalmával együtt. A műtéti seb felett görnyedő hát reszketésével együtt. A kétségektől és kérdésektől zakatoló agy remegésével együtt. A monoton ringatózással együtt, mellyel magad? vagy a babádat nyugtatod. A zokogásba fulladt suttogásokkal együtt, a gyorsan összedobott, odakozmált első ebéd illatával együtt. A gyógyulás hullámzásával együtt. A felette néha-néha elsuhanó mosollyal együtt, a megnyugvás egy-egy percének édességével együtt. Dugig tömöm a belsejét is, hogy mindent együtt dobjak ki. Két ujjal viszem majd a kuka felé, össze ne kenjem magam és nehogy kicsurogjon belőle a nyomorúság. S ha mégis lecseppen a folyosón, később, amikor odalépek, majd megborzongok: milyen is volt… keserédes ízt érzek majd a számban. Akkor már egy másik, csinosabb papucsom lesz. S a folyosón gondosan mellette lesz még három pár: egy egészen picike, s egy nagyobb, nagylányos. S az öreg negyvenhármas, ami mindig ott van. Rendíthetetlenül az enyém mellett, a megszokott helyén. Oly sokszor magát kínálva, hogy bújjak bele. Puha. Meleg. Nem tör, nem nyom. Mindig ilyen. Mindig tiszta. Bőr. Jó neki, nem kell mosni. De vajon tudja-e milyen megtisztulni? Hát így döcögünk most a papucs meg én. De már egyenesen megyek, mert mindkettő egyformán süpped, egyformán kunkorodik. És már tervezem az újat, a csinosat, a könnyűléptűt. De soha nem felejtem, hogy ebben tanultam újra egyenesen járni. Kép forrása: pixabay.com (A cikket beküldte: bv2014)
|