|
|
El nem sírt könnyekAmióta anya lettem, mintha kitárult volna a szívem. Eddig is szerettem a gyerekeket, szívemen viseltem az állami gondozásban élők sorsát, igyekeztem segíteni a hátrányos helyzetben élőkön, s összefacsarodott a szívem, ha gyermekbántalmazásról esett szó, vagy beteg gyerekeket mutattak a TV-ben. Azonban Nina születése óta fizikai fájdalmat érzek, ha ilyesmit látok. Pontosan olyan érzés, mintha saját gyermekemmel történne valami rettenetes.Úgy éreztem, széthasad a szívem. Tudtam, mi a gond, aznap még nem kakilt. Nina nem viszi túlzásba az „output"-ot, naponta egyszer kakil, aztán kezicsókolom! Sőt előfordult már, hogy egyszer sem kakilt. A doktor nénink javaslatára sokszor segítek neki úgy, hogy hőmérőt dugok a popójába, ellazítom vele a záróizmot, és kicsit nyomogatom a hasát – ez segíteni szokott. Ilyenkor soha nem sír. Most is ezt tettem volna, de sajnos a hőmérőt otthon felejtettük (másik otthonunkban). Kétségbeesetten kerestem olyan tárgyat, melyet használhatnék, hogy segítsek rajta, de nem találtam semmit, annál is kevésbé, mert a párom elborzadva ellenkezett, hogy bármit is a gyermek popójába dugjak. Én ezen feldühödve abbahagytam a kutakodást és csak Ninával voltam hajlandó beszélgetni, miközben már én is zokogtam. Ledobtam a ruháit és a lábát a kis hasához nyomtam, hátha az segít. Valóban egy kicsit elcsendesült, de amint felvettem, újra kezdődött az egész. Később a fürdés jutott eszembe – arra gondoltam, hogy esetleg az megnyugtatja, de miközben folyt a víz, ismét úgy találtam, hogy segíteni kell ennek a kicsi babának kakilni. Ekkor fogtam egy fültisztító pálcikát, egy puha nejlonzacskóból kivágtam egy darabot, ezt lemostam, és a pálcika végére csavarva segítettem a kicsi lányon. A várakozással ellentétben nem hozta meg az álmot ez sem, sőt, ahogy felöltöztettük és újra karunkban volt, az éktelen zokogás ott folytatódott, ahol abbamaradt. Ismételten megpróbáltam a cicit, de mindhiába, Nina csukott szemmel, üvöltve, ügyet sem vetve a melleimre folytatta a sírást. Tudtam, hogy ez már nem a hasa, hanem a kimerültség. Az imént elmulasztott fürdést most időszerűnek találtam, már nincs tele, megnyugszik, és ha utána eszik egy kicsit, el fog aludni – gondoltam. Miskóval megbeszéltük, hogy utána csak egy kis body-t adunk rá, hogy minél kisebb legyen a tortúra. Ledobtuk a pizsit megint, és zsupsz, a kádba! Ninát mindig megnyugtatja a víz – mint a legtöbb kisbabát. A rövid fürdő után felkaptunk egy pelust és egy body-t, és máris karban voltunk és sétálgattunk. Nina ismét zokogni kezdett, miközben arra készültem, hogy cicire tegyem ismét, imádkozni kezdtem. Nina, a sírás megkezdése óta először szopni kezdett és elaludt. Mindeközben én folyamatosan sírtam. Csendesen kiosontunk a lakás egyetlen szobájából, és becsuktuk az ajtót. Kint lerogytam egy székre, és felerősödött a fájdalom amit bent megéltem. Valóban úgy éreztem, hogy széthasad a mellkasom. Azokra a kisbabákra gondoltam, akikért senki nem sír, amikor így zokognak, akiken senki nem segít. Olyan erős volt a fájdalom, hogy úgy éreztem, soha többet nem bírom abbahagyni a sírást. Arra gondoltam, hogy vajon milyen iszonyatos fájdalmuk lehet azoknak a kicsi babáknak, akiknek senki nem segít, akiktől megvonják a legalapvetőbb gondoskodást. Az állatvilágban anya nélkül elpusztulnak az utódok. Mi életben tartjuk a gyerekeket… de milyen emberek lesznek belőlük? Milyen embert csinálunk belőlük? Micsoda félelmetes fájdalom és düh dolgozhat bennük? Micsoda embertelen küzdelmen kell keresztülmenniük, hogy képesek legyenek szeretni? Ahogy megállíthatatlanul folytak a könnyeim, megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nem ÉN sírok, hanem Az Anya sír. Nem a gyermekemért sírok, hanem A Gyermekért. Minden anya egy anya, minden gyermek egy gyermek, minden anya Az Anya és minden gyermek A Gyermek. Minden gyermek fájdalmáért sír Az Anya, és sírja, csak sírja az el nem sírt könnyeket. (A cikket beküldte: lau)
|