Kategória: Egyebek az anyaságról

Életem értelme...

Sokszor úgy gondoljuk, hogy a még meg nem született, vagy már megszületett gyermek ad, adhat értelmet életünknek. Valóban a gyermekem életem értelme? És vajon mi a célja az ő életének? Gonolataim a lét kérdésérőlről...

Eleinte sokat gondoltam arra, hogy Nina bármikor meghalhat. Ha hosszabban aludt mint az megszokott volt, aggódva osontam be a szobába és feszültem figyeltem, hogy lélegzik-e. Közben mosolyogtam magamon, de a félelmem nagyon is valós volt. Maga a halál, az elmúlás gondolata, nem emlékszem, hogy valaha is félelmet ébresztett volna bennem, de amikor tizenhat voltam, a házunkban meghalt egy lány, aki velem egyidős volt. Szülei, mindig ápolt megjelenésű, elegáns, csinos, lakótelepi házba nem illő pár voltak. Amikor meghalt a lányuk, az asszony eszét vesztve őrjöngött a fájdalomtól az utcán – azóta kísért a gyermek elvesztésének a gondolata, a szülők veszteségének a fájdalma. Ahogy Nina megszületett, felerősödött bennem a félelem és egyre inkább szerettem volna megérteni, hogy mi munkálkodik bennem. Ezen töprengve azt vettem észre, hogy nagyon sok olyan gondolatom és cselekedetem van, amit a jövőjének gondolata mozgat. Másokkal való találkozások során is megfigyeltem, hogy sokat beszélünk arról, hogy mi lesz majd, majd, ha megfordul, majd ha járni fog, majd ha már nem cicizik, majd ha nőnek a fogai, majd amikor beszélni kezd… Megfigyeltem magamon, hogy sok mindent teszek vele azért, vagy úgy, hogy az neki „jobb” legyen majd az eljövendőben. Ahogy ébredeztem ebben a folyamatban, egyre inkább azt láttam magam körül, hogy egy felnőtt világban élünk, ahol a gyerekek élete leginkább arról szól, hogy nagyszerű felnőtté, a társadalom hasznos és kiváló tagjává váljanak. Mosolyogtam ezen a felismerésen, hiszen úgy gondolom, hogy önmagában az élet tökéletesen értelmetlen, így viccesnek tűnt a felfogás, miszerint gyermekeink életének értelme: a felnőtté válás, vagyis a „Sehova kapuján” való belépés. Szerintem életünk önmagában értelmetlen, így mi magunk választhatjuk meg annak célját, mi vagyunk akik meghatározhatjuk saját életünk értelmét. Ez utóbbi nem könnyű feladat, azt elfogadva, hogy esetleg a semmiből érkeztünk és oda is térünk vissza „a nagy büdös semmibe”, elfogadva a múlandóságot, hogy minden változik és semmi nem örök. Sokan bele is vesznek abba a szakadékba, ami ezt a fajta teremtő tudatosságot és azt az élet hiábavalóságának felismerését választja el egymástól. Számomra az élet értelme és egyben célja a szeretet megtapasztalása. Nem hiszem, hogy jelentősége van az évek számának. Ebben a kontextusban a jövőbe való gondolkozás, vagyis a nevelés értelmét veszti. Amúgy sem hiszek a nevelésben – mint azt már korábban kifejtettem – az együttlét erejében hiszek. Szerintem egyetlen emberen van jogom dolgozni, egyetlen embert alakítgathatok és az én magam vagyok. Ha a jelenem a jelenről szól és nem a jövőről, lehetőségem nyílik a másik megismerésére, lehetőségünk nyílik arra, hogy találkozzunk az időtlenségben. Az elképzelt veszteség így is iszonyatos, de feldolgozható, mert nem egy jövőt vesz el tőlem, aminek a veszteségével nem tudok mit kezdeni, gyermekem halálának a gondolata nem életem értelmétől foszt meg, nem csonkít meg, hanem egy szörnyűséges, ám feldolgozható veszteség. Minden vele töltött pillanat egy újabb ajándék, ami életemet gazdagítja. Ha elmenne is hálát éreznék, hogy megismerhettem angyali lényét, aki eljött hozzám, hogy találkozzunk, és hogy megláthassam őt és magamat benne és ez az élmény örök.

(A cikket beküldte: lau)

Amikor nemet kell/lehet mondani... örökbefogadás
Amikor kiderül, nem lehet már babája az embernek, vagy elfogadja, vagy nem. Ha nagyon szeretne gyermeket, és megérik száz százalékosan a gondolat, akkor következhet a döntés, örökbefogadás. Hiszem, hogy erre meg kell érnie az embernek, a kapcsolatnak. És jön a... »

Gyereknevelés? ... Újratervezés
"Nincs tökéletes szülő, csak elég jó" - hallhattuk már pár helyen. Jól tesszük, ha ezt elhisszük és nem arra törekszünk, hogy tökéletesek legyünk, hanem arra, hogy ott legyünk a gyerekünknek, ha kell, akkor is, amikor be kell látnunk és be kell ismerünk saját hibáinkat, korlátainkat előtte. »