|
|
Kategória: Egyebek az anyaságról Kisbabával elhagyatott anyukákManapság egyre több kismamával megesik, hogy kisdeddel karjukon otthagyja őket az apuka. Milyen lelki folyamatok játszódnak le ilyenkor az újdonsült édesanya lelkében?Szégyen-e pszichológushoz vagy különböző hivatalos szervekhez fordulni a probléma feloldásához? A történetben egy öt és fél hónapos gyermekével magára maradt kismama gondolataival ismerkedhetünk meg. Hogyan oldjuk meg a lelki traumát? Hogyan győzzük le a fájdalmunkat a nehézségek közepette? Az anyukában még megvan a kötődés az apuka felé, ám kapcsolatuk zátonyra futott, emiatt ambivalens érzelmek jelentkeznek a csecsemő apukája iránt. Egyszer gyűlöli, másszor hiányzik neki, de legfőképpen a harag és a cserben hagyatottság érzése dominál. Ahány család, annyi eset van, ám esetek többségében az apuka hagyja magára az anyukát és elmenekül a felelősség elől. Ilyen-olyan indokkal, vagy akár indok nélkül elfut új kis családja életéből. Az alábbiakban lássuk egy anyuka gondolatait, majd az idézett szöveg elolvasása után választ kaphatunk arra, az ő helyzetében mi a legbölcsebb cselekedett a nehézségei leküzdésére. „Éjjel van, de nem alszom, egyfolytában a gyerek és D. jár az eszemben. Az, hogy én a babán nem osztozom senkivel, főleg egy olyan emberrel nem, aki rám kényszerítette, hogy egyedül neveljem, szó és indok nélkül elhagyott minket egyik napról a másikra és fél évig, amíg be nem rendelte a bíróság gyerekelhelyezés és járuléka megállapítására a színét se láttam. A peren pedig aljas módon egy kényszermegegyezésbe kergetett a feltételeivel, azaz, hogy húszezret ad, ha annyiból nem nevelem, neveli ő "karöltve" az anyjával és új barátnőjével. Most nem tudok szembenézni azzal, hogy ő aljas módon kéthetente csak idesétál, ha egyáltalán idesétál, mert már két esetben is előfordult a novemberi végzés óta, hogy négy, illetve hat hetente jött és nekem szó nélkül, kapcsolattartás címen, át kellett adjam a kisbabát. Neki úgy látszik csak ennyire fontos a lánya. Egy ilyen aljas embernek én nem adom oda a gyereket. Ha két hetente szembe kell nézzek azzal, hogy oda kell neki adjam, akkor ezt nem fogom bírni cérnával. Azt, hogy míg ő éli életét, én itt a harmadikon, ahol lift nincs, le-föl cipelem, mert még nem lépcsőzik; egyedül oldom meg a bevásárlást, érzelmileg csak rajtam csügg, ez nekem sok. Akkor nem lenne ez sok, ha sohasem jönne, SOHASEM ez az ember. A személyétől nem tudom függetleníteni magam, olyannyira dühös és haragos vagyok rá. Annyira szeretném végre kizárni az életemből, de így, hogy jön a gyerekért nem tudom se kizárni, se lezárni, sem pedig esélyt adni az időnek, hogy vérző sebeimet begyógyítsa. Ez így nem mehet tovább. A kislányt imádom, de úgy érzem lépnem kell. Ezalatt pedig azt értem, hogy most amíg még kicsi, pelenkázza ő, cipelje ő, tudja meg mi a magyarok istene. Foglalkozzon ő vele a nap 24 órájában, álljon készenlétben és minden hangjára reagáljon, egyszóval adjon meg neki ő mindent! Mert én ilyen áron belefáradtam, hogy én küszködök meg, én szenvedek meg érte, ő meg éli az életét és 2 illetve 4 hetente idesétál és 3 órára elviszi egy utcával arrébb. Mert egy utcányira lakik. A 6 órás munkája mellett, plusz a teljes szabad hétvégéje mellett ennyire futja a gyermekére. És még annyit sem mond, hogy szépen neveled. Ha lett volna benne annyi tartás, hogy az ígéreteinek eleget téve tartja szavát, és nagyobb összegű tartásdíjat ad (ami az ő helyzetében egyáltalán nem lenne megerőltető) és szépen látogatja a gyermekét - ezalatt pedig azt értem, hogy neki is szívügye lesz a baba -, akkor ok. De kérdem én, hogy szeretheti valaki a gyermekét úgy, hogy egy utcával lakik odébb, és 2 hetente jön érte, vagy 4 hetente, ahogy épp a kedve tartja? Pedig még azzal sem kell szembesülnie, hogy én adom át, mert az utóbbi két alkalommal apámra bíztam ezt, hátha nem én adom át, akkor sűrűbben fog érte jönni. És egy soros e-mailemben tudtára is adtam. Azaz megírtam neki, ha gyakrabban szeretné látni, akkor jelezze. De semmi válasz nem jött.” Ennek az anyukának pszichológushoz kellene fordulnia, mert a gyermekét ugyan nagyon szereti, ám olyan haragos és egyedül nevelve oly nagy tehernek érzi gyermeke ellátását, hogy már az is megfordult a fejében, hogy odaadja az apjának. Vagy pedig nem adja oda még láthatásra sem, mert nem akar osztozkodni szeretett kisbabáján egy olyannal, aki véleménye szerint kevésbé szereti nála. A gyerekeknek viszont az a legjobb, ha még ha csak két hetente, de látogatja az apja. Egy gyermeknek joga van az apjához és az apának joga van a gyermekhez. Ha egy kismama csecsemőjével ilyen vagy ehhez hasonlót él meg, a könnyebb feldolgozás érdekében segítségért kellene folyamodnia, ami egyáltalán nem szégyen, hanem természetes. A családjólétnél van mentálhigiénés tanácsadás, és a gyermekjóléti szervekben mediációs eljárásra is van lehetőség a láthatás kapcsán. Így hivatalos szerv veszi fel a kapcsolatot az apával és az anyával külön-külön, majd érdekegyeztetéssel mediátorok segítségével békésen meg tudnak egyezni a gyermek láthatását illetően. (A cikket beküldte: Gidi)
|