|
|
Kispárna, batyuKét dolgot adjon az ember a gyerekeinek útravalóul: gyökereket és szárnyakat – hangzik az ismeretlen eredetű mondás.Mi mindannyian, szülők, nagyszülők gyereket nevelő felnőttek, érezzük ennek a mondatnak a hatalmas súlyát, minden magasságával és mélységével együtt. Most már, a kezdeti nehézségek után (alatt?) tudjuk, nem lehet eléggé felkészülni az első napra. Sem a másodikra. Sem a sokadikra. Az ember nem léphet be a holnapban várakozó események közé. Mindig csak sejtheti mi vár rá. Zsoltika totyog az óvoda fele, a nővérét kísérve, kezemet markolva. Lelkesen és nagy örömmel, bizakodva megy. Nem hátrálhat. Hisz a nagytesó, Rebeka is megy! A példakép. Őt követi nagy örömmel, bár félszegen a kistesó. Zsoltika kezében kispárna és batyu. Napok óta készenlétben pihentek a fogason. A kispárna, a batyu. Nagy útra készült. Az első nap szívbemarkoló. Gyereksírás, hüppögés, patakzó könnyek. A legtöbb gyerkőc kendőzetlenül sír. Némelyik hisztisen toporzékol. Beérkezünk a kis terembe, kicsinyke szekrényajtók tárulnak fel, a nevekkel, jelekkel ellátott kis szekrénykékbe bekerül a kiskabát, sapka, cipő. Nem, nem! A kispárna, batyu marad. Azt visszük az osztályterembe, szorosan ölelve, s vele együtt visszük az otthon illatát, az anyuka keze nyomát. Kevés szívbemarkolóbb dolog van egy fiatal szülő és gyereke életében, mint az első búcsút intés. A szőke, kedves óvó néni gyöngéden bevezeti Zsoltikát a többi gyerek közé: „Anyuka elmegy, nemsokára érted jön." Reggel nyolc óra. Kétségbeesek: a gyereket oviba hagytam, helyette gyomorgörccsel, gombóccal a torokban, fejfájósan kóvályogva, könnyes szemekkel az idő hálójába fennakadva indulok haza, és így kínlódom délután háromig. Annyi a nagy terveknek, a társasági életnek, munkának! A szívem is ott maradt az oviban. Bénult lettem a kisfiam nélkül. Gyenge. Aggódó, túlontúl érzékeny. Nem derít jobb kedvre a csiklandozó napfény, a nagyokat bókoló, hajladozó faágak, a séta a természetben, a régi ismerősök jóleső kézfogása, köszönése, ölelése, vagy a hosszan tartó kávészünetek rég nem látott barátnőim társaságában. Zsúfolt napom valamiért üres. Délután három óra. Ilyen öleléseket soha nem kaptam, mint az első ovis napok alatt, a viszontlátás pillanatai alkalmával. Nyakamba kapaszkodó, hosszasan ölelő szeretetgombóc huppan az ölembe, és szorongat csendesen. De micsoda közlésekkel teli néma pillanat ez is! És indulunk haza: anya, nagytesó, Zsoltika. És persze a kispárna meg a batyu. Másnap, harmadnap, negyedik nap... Megbirkózni a reggelek kihívásaival: ahogy rám néz a gyerek, és hol követelőzve, hol finoman, egy könnycseppel a szeme sarkában kérlel: ne hagyjam ott! Hisz ott nincs senkije, csak a kispárna és a batyu (benne rejtőzik az ismert illat, és anyu keze nyoma). És a sokadik nap történik egy fantasztikus dolog! Hirtelen ott terem Matyika, Pityuka, Dávidka, Hanna, Panna és a többiek. És láss csodát: az anya mindig értem jön. MINDIG! A kispárna és a batyu mindmáig a szertartás része. Benne rögzül az otthon illata, melegsége, köré gyűlik a tanító néni szava, tanítása, dicséretei és intelmei. Köré gyűlnek a gyerekek élményei, tapasztalatai. A nevetés és a sírás is. Gyökereinkkel mélyen a földbe kapaszkodunk, s ha a gyökér egészséges, az ember-gyerek lassan, de (maga)biztosan bontja ki szárnyait, az új környezet, új emberek, új elé siető élettapasztalatok sürgetésére, hogy egyszer magasra nőve szabadon szárnyalhasson sorsa felé. Szerző: Nagy Csivre Katalin Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával. (A cikket beküldte: netbarátnő)
|