|
|
Kórházban töltött napjainkÉszak-Magyarországon élünk és egy itteni megyei kórházba kellett bevinni a 6 hónapos kislányunkat. Iszonyúan szégyellem, ami történt, mert sokban az én hibám, hogy már ilyen piciként be kellett feküdni vele a kórházba.A betegfelvételen a doktornő még egész rendes volt. Megállapították, hogy agyrázkódást kapott a Pici, három tünetmentes nap elteltéig kérdés nélkül befektették. Szopós pici baba még - de ha nagyobb lenne, akkor is így lett volna - kértünk baba-mama szobát. Volt hely, a kérem szépen VIP-nek nevezett baba-mama szobában! Jó Ég, akkor milyen a nem VIP? Elküldtek röntgenre, aztán fel az osztályra. Ekkor már 4 órája nem evett a Pici. Mondhatom szép ribilliót csapott. Nem mintha bárkit érdekelt volna. Baba, az sír mindig úgyis, nem? Következett a vérvétel. Szóltam, hogy ha már etetni nem szabad, legalább várják már meg, amíg megissza a teáját. „Anyuka, csak nem gondolja?” Kivették a kezemből a torkaszakadtából üvöltő csecsemőt a kezelő előtt, hogy vérvétel következik. Nem mintha ellenemre lenne, csak tekintettel, hogy én vagyok az anyja, talán normális hangvétellel is el lehetett volna mondani, és felkészíteni rá. Uram bocsá’ esetleg elmesélni, hogy mit csinálnak vele, amíg nem lehetek vele! Ez baromi nagy elvárás, igaz? A Kicsivel eltűntek szó nélkül, én csak a zárt ajtó mögül hallottam a szívszaggató sírást. Azt hittem, feltépem az ajtót! Aztán kijöttek vele. Visszakaptam felzaklatva, kisírt szenekkel, csupa könnyes arccal, Istenem, úgy bújt a kis drága. Befeküdtünk a fizetős VIP szobába. Három ágy volt, mi két nagyobb gyerekkel maradtunk. A másik két gyerek története is felzaklató és borzasztó, végigsírtam velük is a három napot, de az ő történetüket itt és most nem írom és nem is írhatom le. Az első problémám az ággyal volt. Ágy? Ketrec! Magas, ritkás rácsú, fém borzalom. A Kicsi azzal kezdte, hogy kilógatta mind a két lábát és úgy akart forogni! Berendeltem a rácsvédőnket, mielőtt ficamot is kap! Aztán kiderült, közös a kád! Ez milyen higiénia? Mindenféle jöttment, tisztább-koszosabb ember - nem akarok senkit se bántani - után egy 6 hónapos csecsemőt fürdessek? Mégis hogy? Hadd ne részletezzem, hogy a már ott levő anyukák gyerekei hol és milyen gombákat kaptak el…elteltek az órák, a dokinő jött ment, de egy szót nem szólt hozzánk. Gondoltam, majd a viziten…ha-ha-ha! A vizitről a szülőket KIKÜLDIK! Ez milyen rendszer? Majd a 6 hónapos csecsemő elmeséli milyen a közérzete? Az agyrázkódás következtében fellépő szövődményeknek - esetleges szivárgó vérzés, agyi ömleny, epilepszia - az első tünetei a magatartásbeli változások. És ezt majd a csecsemő elmeséli? Hát ki, ha én nem? Majd a nővérke, aki most látja először, és amúgy sincs mindig mellette? Ezek után, azon már nem is merek felháborodni, hogy hiába van ott apu is, egyszerre csak egy szülő lehet a Picivel. És tovább megyek, a két szülőn kívül más be se léphet az osztályra. Nagyon furfangos, figyeljetek, leírom, az ablak előtt van egy külső gangszerű folyosó. A többi rokon onnan integethet! Nagymama, kistesó, nagytesó…és ha valaki több hónapig benn kell hogy feküdjön? Magyarázza már el valaki, hogy miért van ez így, mert sok dolgot megértek, de ez bizony meghaladja a képességeimet! Kapott egy felragaszthatós zacsit a nuncijára, hogy abba pisiljen. Hát az én Ficánkám mindig mellé pisilt!! Tudjátok mit csináltak?? Hajnali fél 5kor - ne kérdezd miért pont akkor - bejött az éjszakás nővér, se szó se beszéd kikötözte a lábait a rácshoz és ott hagyta félig bepelenkázva, csak egy takaró védte a kis testét alul. Majdnem elájultam, amikor láttam, hogy mit csináltak vele! Az én kis Drágám meg mosolygott rá közben, meg megsimogatta az arcát…Nehogy azt higgye bárki, hogy belepisilt, mert nem! Reggel addig tartottam a zacsit, amíg bele nem talált, mert nem engedték, hogy kikötözzem! Istenem majd’ megszakadt a szívem! És a fürdetés? Nem volt rendes meleg víz se, mert spórolásból, nagy nyomáshoz való zuhanyfejek voltak csak, amik zuhanyzásra még elmennek, mert úgy nem fázol, de ha kiöntöttem a vizet a kádba, mire beleült a Kicsi, a víz totál kihűlt. Édesem, soha nem felejtem el, hogy reszketett. Így zuhannyal mosdattam. Úgy félt tőle a Kicsi. Attól is szabályosan reszketett szegénykém, pedig amúgy imád pancsizni. Mondanom se kell, hogy a második éjszaka után gyakorlatilag teljesen elment a tejem, a marha higiénés körülmények közt összeszedtem egy kiadós mandulagyulladást, a Kicsi meg szemmel láthatóan tünetmentes volt. Szóval saját felelősségre nem maradtunk még egy napot, hanem eljöttünk! Ne tudjátok, hogy nézett rám az a főorvosnő. Mintha valami megbocsáthatatlant tettem volna! Egyetlen egy ember jegyezte meg halkan a fülembe, mint magánember, hogy neki is van otthon egy kisbabája. És jól döntöttem, mert egy ilyen picinek a baleset körülményeit is figyelembe véve, otthon a legjobb…olyan jól esett ez a pár szó a rengeteg elszenvedett dolog után. Szóval hazajöttünk és a kislányom egészséges! És a csodájára járt az egész kórház, annyit mosolygott, és olyan gyönyörű. Akárki jött be, mindenkire ráköszönt a legkedvesebb mosolyával. Én kicsi Tündérem. A tanulságot egy életre megjegyeztem. Egyrészt, csak a járókában hagyom magára, még ha csak alszik, akkor is. Másrészt soha többet nem viszem ilyen kórházba, ahol így bánnak velünk, mintha csak vágásra váró birkák lennénk. Ilyen helyre, ahol a szülőt maximálisan kizárják és hülyének nézik. Ja és ilyen helyre, ahol a vele született hemangiomájára (vele született, ártalmatlan érmegnagyobbodás) a fején, öt percenként megjegyzi valaki „szakember”, hogy „szegény gyerek, milyen nagy pukli lett a fején az eséstől!” (A cikket beküldte: hawkmoon)
|