|
|
Kategória: Egyéb babás témák Megtartani a nagymamátEgy asszony, aki nem kíváncsi a családjára. Érthetetlen és fájó.Anyósom változásáról szól a cikkem. Szeretném, ha a kisfiamnak és a születendő kisbabámnak lenne nagymamája, de úgy tűnik nem lehet. Én megtennék bármit, gyakorlatilag sok mindent meg is teszek, de nem elég. Lehet, hogy bele kelle nyugodni végre a megváltoztathatatlanba? A családom miatt nem megy. A megoldást pedig nem tudom. Kezdem az elején és próbálok mindent a valóságnak megfelelően leírni. Közel 8 éve, hogy megismertem a páromat. Neki már volt egy felesége és egy kislánya is. A kislányát Anyósomnál ismertem meg, megszerettem, de erről már írtam egy történetet. Anyóssal nagyon jól alakultak a dolgaink. Szeretett és szerettem. Nem győztem hangoztatni, hogy megfogtam vele az Isten lábát. Kereste Ő is a kegyeimet, ha mentünk hozzá, mindig a kedvenceimet főzte, sütötte, reggelente puszit adott amikor kibújtam az ágyból, cserébe én segítettem neki amiben tudtam, elmosogattam, főzésben segítettem, vagy csak úgy beszélgettünk. Együtt mentünk nyaralni (neki van egy párja, aki nem a férjem apukája)vele is jó a kapcsolat. Így telt el pár év. És a pálfordulás akkor jött, amikor bejelentettük, hogy babát várunk. Onnantól megváltozott minden. Amibe csak tudott, belekötött, nem tudtam jót tenni, minden szálka volt szemében. Kérdezgettem a páromat, hogy mi rosszat tettem, de ő sem tudta rá a magyarázatot. Figyelte titokban, hogy hogyan viselkedem anyóssal, ezt később árulta el, de nem talált kivetnivalót. Egyébként sem váltam hisztissé, fúriává a várandósság alatt, nem viselkedtem másképpen, hogy az lett volna az ok. Megszületett a baba. Bejöttek a kórházba, hozott nekem enni, innivalót egy rakattal, csodálta a babámat és mondta, hogy szóljak és jön segíteni ha itthon leszünk. Hamarabb sor került rá, mint gondoltuk, mert a férjem nem maradhatott velünk a munkája miatt az első héten, ezért hívtuk Anyóst és jött is azonnal. 1 hétig itt volt nálunk és segített mindenben. Főzött, babát ringatott, pelenkázott, rengeteg tanácsot adott, amit meg is fogadtam, eleinte nehezen indult a szopizás, abban is segített, közösen alakítottuk ki a napi keretet a babának. Férjem vitte ki a pályaudvarra 1 hét után és azzal jött haza, hogy az anyukája nagyon örül, hogy itt volt, csupa jókat mondott az 1 hétről. Örültem és gondoltam, hogy akkor majd most már ez így ismarad. Tévedtem. Nagyon ritkán telefonált, eljönni meg még ritkábban jött. Én hívtam telefonon, hogy beszámoljak a fiamról. Mikor már olyan idős lett, hogy utazhattunk vele, vittük hozzá. Abban nem volt hiba, hogy akkor nagyon kedves volt, mindennel ellátott bennünket, de amikor eljöttünk, maradt minden a régiben. Nem érdeklődött, nem jött. A kisfiam 1 éves szülinapjára eljött, de akkor is nagy rábeszélések árán. Már akkor kereste a kifogásokat, hogy annyian leszünk, nem lehet odaférni a babához. Én tettem a gesztusokat, fölhívtam, beszélgettem vele, minden alkalommal kedves volt, de ő viszont továbbra sem keresett bennünket. Egyik nyáron (a kisfiam 2, 5 éves volt) lementünk hozzájuk pár napra. A férjem dolgozott, úgyhogy a fiammal ketten és a férjem lánya is jött velünk. Egész idő alatt nem szólt hozzánk. Mintha ott sem lennénk. Egyedül láttam el a két gyereket. Hívták játszani a gyerekek, nem jött. Megfőzte az ebédet, a többi időt a szobájában töltötte a pasijával és nézték a sorozataikat. Én adtam vacsorát a gyerekeknek, én fürdettem őket, oda sem jött, hogy esetleg nézi hogy pancsizik az unokája. Elvártam volna, hisz azért mentünk, hogy vele legyenek a gyerekek. De nem igényelte. Kínszenvedés volt az a pár nap. Dorina is észrevette (a férjem lánya), hogy valami nem okés és a férjem is amikor jött értünk. Rákérdeztem, hogy valami baj van, megbántottam, előre bocsánatot kértem, ha tudtomon kívül ez történt, de csak azt mondta, hogy nincs semmi gond és örül, hogy ott voltunk. Bennem tüske maradt és megfogadtam, hogy nem keresem a társaságát. De nem bírtam ki,mert mégis a férjem anyukája és hívtam telefonon, mentünk hozzájuk ha úgy adódott. Ő továbbra sem jött. Már a kisfiam születésnapjára sem névnapjára nem jött el egy idő után. Volt olyan alkalom, hogy a szülinapja volt a picuromnak és kapott egy csomagot anyóstól. Na, ezen nagyon berágtunk a férjemmel és nem vettük át a csomagot. Miért nem jön el hozzá? Aktív, van autójuk, de ha nem lenne is van busz, vonat, 2 óra alatt itt van vele. Pénz sem lehet akadály, mert abból is van nekik ha nem is bőségesen, de elég tisztességesen. Volt olyan, hogy 1 évig nem találkoztunk. Mert én megmakacsoltam magam és azt mondtam, hogy ha nem kíváncsi annyira az unokára, hogy eljöjjön hozzá, akkor én sem engedem a gyereket. Nem zavarta. Sógornőm telefonált karácsony előtt, hogy béküljünk már ki és menjünk le hozzájuk. Nagy nehezen kötélnek álltam, de az volt a kikötésem a férjem felé, hogy innentől vagy oda-vissza megy a dolog, vagy én befejeztem. Férjem ebbe bele is egyezett. A karácsony ugyanaz volt, mint szokott, üljetek le, egyetek, készített nekünk mindent, de a gyerekemnek adott egy puszit és ennyi volt. Nem zavarta, hogy 1 éve nem látta, olyan volt, mintha minden nap vele lenne. És továbbra sem jött hozzánk. Mi mentünk. Láttam a férjem szemében a fájdalmat, ezért engedtem, nyeltem nagyokat és mentem. A 2013-as évről beszélek most. Ő soha fel nem hívott továbbra sem, el sem jött. Augusztus végén a kisfiam ovijába menni kellett szülői értekezletre. Nem volt kire bízni a fiamat és megkértem anyóst, hogy jöjjön el legyen szíves. Vállalta. Augusztus 26-án délután 4-kor kezdődött szülői, ő ide ért 2 órára. És hozta a sógornőm kislányát is. Kiderült, hogy azért értek ide később, mert a kislánnyal elment vásárolgatni. Okés, rohantam a szülőire. Este 8-kor értem haza. Fiam a kislánnyal játszott, anyós tv-t nézett. Vacsi, fürdés, alvás. Reggel mondtam neki, hogy akkor ahogy megbeszéltük, elmennék megvenni a fiamnak az oviba szükséges dolgokat. Ő mást talált ki, jönnek ők is, elnézelődnek a boltban. Mit mondhattam volna erre? Az lett a vége, hogy nem tudtam vásárolni, mert a fiamra kellett vigyázni, ő viszont elköltött vagy 50000 ft-ot. Amint hazaértünk, vette a kalapot és már mentek is. Még 24 órát sem töltött az unokájával. Benyeltem ezt is. Rosszul esett, de a férjem miatt bármit. Közben nekem a legrosszabb, mert a fiam sűrűn emlegeti a mamát, szeretné ha jönne, játszana vele, de nem hajlandó rá a mama. Nem segíteni kellene jönni. Megoldok mindent egyedül. Nem kell főznie, nem kell takarítani, a gyerekre sem kell vigyáznia, csak egyszerűen itt lenni vele. De nincs rá igénye. A férjemnek lenne és a fiamnak is. Ők szeretik. Én már nem. Soha nem voltam vele ellenséges. Még amikor nagyon haragudtam rá ezek miatt is, vele nem éreztettem. Mára ott tart a dolog, hogy tavaly nyár óta nem volt nálunk (mikor itt volt a szülői miatt)egyszer nem hívott telefonon, hogy mi van a fiammal, sőt, a férjemet sem hívja. A férjem hívja föl őt. Halottak napján voltunk náluk és karácsonykor is. A kisfiam kapott tőle egy tréningruhát amit nem neki adott oda, hanem a férjemnek, a kicsi pedig tőlem kérdezte, hogy anya, Marika mamától nem kaptam semmit? Nem anyagias a kisfiam egyáltalán. De tudja, hogy karácsonykor szokott ajándékot kapni és most ő nem kapott. Ennek ellenére szereti a mamáját és emlegeti. Pedig szóta nem látta. Mert nem megyünk. Néha a férjem fölhívja az anyját, beszélnek fél órát és ennyi a kapcsolat. Fáj. Nagyon. Mert anyukám nem él és így a fiam nem ismeri meg a nagyszülői törődést. Nem tudok bele nyugodni. Mit lehetne ebben a helyzetben tenni? (A cikket beküldte: Pankakukac)
|