Kategória: Egyebek az anyaságról

Ponyvaregény

Igazából nem az, hanem egy komoly valóság, de jobb cím nem jutott eszembe. Úgy gondolom éppen elég frappáns, sokak érdeklődését felkeltheti - mint ahogyan egyszer már bizonyított. Ezt azonban nem Tarantino, hanem az Élet rendezte.

Nem az én történetem, hanem egy lányé. Egy lányé, aki talán amikor egyedül van maga sem hiszi el azt, ami történt vele. Persze nincsen egyedül az ilyesfajta dolgok sok más lánnyal is megestek már és meg is fognak esni, de valahogy amikor látjuk az utcán sok mindenre gondolhatunk vele kapcsolatban, csak arra nem, hogy élő példája annak, hogyan lehetséges az, amikor egy élet félresiklik. Erről szeretnék írni most.

A lány osztálytársam volt előbb általános iskola hatodiktól, aztán középiskolában is. Itt lettünk barátnők. Ha arra kellene válaszolnom, hogy miért lettünk azok, nem tudnék értelmes magyarázatot adni rá. Talán mert mi ismertük egymást a legrégebben. Végül is ez a legésszerűbb magyarázat, mert semmi közös nem volt, és nincs is bennünk a mai napig. A lány - nevezzük G.-nek - egy viszonylagos egyszerűségből jött. Amikor megismertem és hellyel közzel jóban is lettünk annyit tudtam róla, hogy a szülei válófélben vannak, de még mindketten otthon laknak, G.-nek nem túl rózsás a viszonya az apjával, az anyját viszont mindenek felett tartja, egy tulajdonképpeni normál középosztálynak megfelelő szinten éltek, egy lakótelepi panellakás kilencedik emeletén. G. édesanyja egy könyvelő cégnél dolgozott és a kilencvenes évek közepét élve magas fizetést kapott. Sose beszéltünk róla, de valahogy látszott rajtuk.
Azt hiszem hetedikesek lehettünk, mikor kimondták a szülők válását, és hogy ettől-e azt nem tudom, de az anyja zuhanórepülésbe kezdett, egyedül nem tudta fenntartani kettőjüket, kamaszodó lányának nevelése pedig egészen egyszerűen kicsúszott a kezéből. Inni kezdett. Komoly gondjai lettek az alkohollal, a munkahelye is megszűnt, nem talált maga mellé társat sem, és elkezdett vegetálni. Munkái ugyan voltak, hol egy takarító cégnél dolgozott, hol pedig egy büfében, de érthető módon egyik sem fizetett annyit, hogy azt az életszínvonalat, amit éltek fenn tudja tartani, vagy vissza tudja hozni. A lejtő pedig nagyon meredek volt. G.-t elkapta a "gépszíj" ahogy mondani szokás, egy pillanatig sem volt lelkiismeret furdalása, hogy hétvégente szórakozni jár, élt bele az éjszakába, mert úgy gondolta ez neki jár. A pillanatnak élt mindig is, ez pecsételte meg később a sorsát. Azt a pillanatot viszont amiben élt később, ha rosszabbra fordult valami, vagy nem úgy sült el, ahogy jó előre tervezte szépen megideologizálta. Ehhez volt és van is érzéke.
Néhány év elteltével azon kaptuk magunkat, hogy utolsó évesek vagyunk a középiskolában: G.-nek az öröme nem volt felhőtlen, hiszen a kamaszkori bulizások és az anyja hozzáállása mindehhez meghozta a gyümölcsét: a lakásukat kisebbre kellett cserélni. Mi így tudtuk.
Már néhány hónapja leérettségiztünk, mikor megtudtam, G. terhes. A hírt Anya hozta, aki látta őt egy - a lakóteleptől nem messze, de annál szegényebb környezetben, igencsak előrehaladott állapotban. Azután megint eltelt néhány hét, már december volt, mikor egyszer csak csörög a telefonom: G. volt, hogy itt lakik a nagymamájánál, és nem akarom-e megnézni a kisfiát? 6 hetes volt akkor. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy másfajta barátság vette akkor kezdetét. Viszont megint csak azért lettünk jóban, mert "kéznél" voltam. Kellett valaki, akihez esténként kiszabadul a mókuskerékből, aki mellett nem kell a holnapra gondolnia. Kimondottan éjszakai barátság lett ez, mivel akkor értem haza a munkából - színházban dolgoztam - és ő is akkor szabadult az otthoni pici babás teendői mellől.
Az anyja a szegénynegyedben maradt, őt és a kisfiát a nagymama vette magához. Így éltek öten egy kétszobás lakásban: nagymama és nagypapa, G. apja, G., és az újszülött. Teltek-múltak a hónapok, G. anyja tél vége felé tüdőgyulladásban meghalt. G. a lehető leghamarabb lépett túl ezen, nem nézett hátra, azt azonban nem tudom, hogy belül a lelke mélyén mit érezhetett. Néha az az érésem, hogy haragszik emiatt az egész világra. Belegondolt-e abba néha, hogy részben az ő életvitele is hozzásegítette a korai halálhoz. Persze sok minden más is, és távol álljon tőlem, a gyanúsítgatás.
G. kisfia - nevezzük V.-nek - növekedett, előbb bölcsődébe, majd óvodába kezdett járni. G. pedig otthon volt. A gyerek apjáról nem tudott és a mai napig sem tud semmit. 19 évesek voltunk ekkor. Azonban mint már írtam, az események megideologizálásában mindig is verhetetlen volt, így hát néhány hónappal a szülés után a következő történettel állt elő: jó, hogy most született meg V., mert ha nem így történik, akkor valószínűleg soha nem lett volna más alkalom rá - a munka miatt. Aztán, mikor V. óvodás lett, G.-re is az a sors várt, mint mindenki másra: el kellett helyezkedni.
Soha addig egy napot sem dolgozott, és be kellett látnia, nem megy olyan könnyen, mint ahogyan elképzelte. Egy darab szakközépiskolai érettségivel, és egy darab nem használt nyelvvizsgával, valamint gyermekét egyedül nevelő anyaként - hát mit mondjak, annyira nem kapdostak utána a cégek, miközben én - és egy percig sem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy fényezem magam - akkor már évek óta egy viszonylagosan jól fizető állásban voltam, szerettem is a munkámat, és még magam továbbképzésére is jutott időm, hiszen főiskolára jártam. Nem tudom bebizonyítani, nem is akarom, de az volt az érzésem, és a mai napig az, hogy valahol a lelke mélyén féltékeny rám, féltékeny arra az életre, ami neki kimaradt a gyerek miatt (holott elég sok egyedülálló anya van, aki képzi magát) viszont egy mai divatos, szerintem alapvetően rossz felfogás szerint az a jó anya, aki minél többet a gyerekével van, és ezáltal lemond a saját álmairól, vágyairól. Nem értek ezzel egyet, hiszen miért kéne magunkat - mint nők, mint emberek - háttérbe szorítanunk csak azért, mert van egy gyerekünk? Én is felnőttem úgy, hogy közben a szüleim dolgoztak, és akár még nélkülünk el is mentek nyaralni, akkor ebben senki semmi kivetnivalót nem talált. Ez csak most fura, néhány éve... A lényeg, hogy a gyerek miatt nem akart és máig sem akar főiskolára sem menni, nem akart és most sem szeretne egy idegen nyelvet tisztességesen megtanulni, csak él bele a világba, és várja, hogy valami megváltozzon.
Ha az ember számon kérne bármit is tőle a válasz a következő: nekem van egy gyerekem. Na bumm! Másnak is, ettől még nem kellene magunkat élve eltemetni. Igaz azonban, hogy ezzel a hozzáállással tudja magát sajnáltatni. Én mindeközben szereztem 2 nyelvvizsgát, elvégeztem egy főiskolát és egy OKJ-s képzést, készülök egy egyetemre, dolgozom és együtt élek a párommal, tehát háztartást is vezetek.

G. tehát az igazi megtestesült példája annak, hogyan is kell az önsajnálatba "belefulladni", és milyen az, amikor egy élet (sőt kettő, a gyerekéé is) félresiklik. Hiszen amit látok, és ahogy majd én fogom a gyerekemet nevelni, ahhoz képest az a kisfiú csak nő, mint a dudva és semmi nincsen neki sem megtiltva, sem valamiféle szabályrendszer sincsen kiépítve; a gyerek tíz éves lesz, de fogalma sincsen arról, mit szabad és mit nem, egyáltalán, mik azok, amiket megengedhetne az édesanyjával szemben.

G. történetét próbáltam leírni, de ez az utolsó gondolat nem csak őrá vonatkozik, hanem sok-sok kisgyermekes anyára, akiknek fogalmuk sincsen a gyereknevelésről. És hogy miért írok ilyen bátran? Mert oktatásban dolgozom, és rengeteg példát látok erre. Sajnos.

Akinek nem inge, nem veszi magára!

(A cikket beküldte: Eszter1981)

Játszótéri akadálypályák
A játszótéri tapasztalataimról szeretnék néhány szót ejteni, ami enyhén szólva is kiábrándító. Nem a helyről, inkább a társadalmi részéről beszélek. És arról, hogy figyeljünk oda gyerekeinkre minden tekintetben, tanuljunk egy kis illemet, mert ez a játszóterekről... »

Egy angyal a mennyben
Hiszem, hogy aki meghal, annak az élete nem záródik le, csak átkerül egy jobb világba, ahol béke van és nincs fájdalom. Ettől függetlenül az itt maradottaknak nagyon nehéz őt elengedni, és ezt feldolgozni. Miközben ezt a cikket írtam, engem is fojtogatott a sírás,... »