|
|
Szabad-e játszani?A cikk írója mindannyiunk számára rendkívül tanulságos élményeket szerzett egy bábszínházi előadáson.Biztosan mindnyájan ismerjük azt a szorongató érzést, amikor egy színházban vagy valamilyen előadáson a szereplők, vagy a műsor készítői be szeretnék vonni a közönséget a játékba. Olyankor erősen szorítjuk mindkét kezünkkel a szék két oldalát, hideg verítéktől gyöngyözik a homlokunk, és minden erőnkkel arra összpontosítunk: csak nehogy minket válasszanak ki! A baba-mama klub látogatóit általában 6 hónapostól 3 éves gyerekek alkotják. Többségben ők vettek részt ezen az előadáson is. A körülbelül 30 gyerek közül csak két kisgyerek állt fel időnként, és kapcsolódott volna be a játékba... Az egyiket, egy kislányt hagyta az anyukája, hadd játsszon. Nem is zavart senkit, és a harmadik színpadlátogatását követően nyugodtan, ülve nézte végig a mesét. A másik esetben iskolapéldáját láthattuk annak, hogy környékünkön milyen módon veszik el már gyerekkorunkban a kedvünket a játék örömétől -- na és a bátorságunkat meg az önbizalmunkat is. A kisfiúnak már az első perctől tetszett a dolog. Örült a bábszínháznak, nagy izgalomban volt, és amikor megelevenedtek a bábuk, ő közelről is meg akarta szemlélni, és persze érinteni is azokat. Az anyuka, szentül meggyőződve arról (hiszen őt is így nevelték annak idején), hogy az előadást tilos zavarni. És tilos megközelíteni a díszletet és a bábokat, valamint a bábosokat is, meg azt is hitte, hogy az ott ülő nézőket – kisgyerekeket -- az ő fia zavarja. Ezért a gyereket először finoman, majd egyre durvábban és persze idegesen rángatta vissza a helyére! Közben bocsánatkérően nézett a többi szülőre, és nagyon szégyellte magát, hogy nem tudja fegyelmezni saját gyerekét... A kisfiú először játéknak vette azt is, hogy az anyukája elhúzza őt a bábok közeléből. Még néhányszor incselkedve visszaszökött, de aztán hirtelen tudatosította, hogy az anyuka nem játszadozik és nem viccelődik, hanem igenis mérges rá, mert valami nagyon rosszat követhetett el, amiért bűnhődnie kell. Ugyanis az utolsó szökésekor, amikor újra nevetve szaladt a bábok felé, az erőteljes kéz utána nyúlt, karjánál fogva felemelte a levegőbe és nagy puffanással helyezte őt a kisszékre. Szemmel láthatóan komoly fenyegetéssel fűszerezve. Különben is egy színházi előadást fegyelmezetten, a fenekén kell végigülnie mindenkinek, még akkor is, ha még két éves sincs... A kis színházlátogató attól a perctől kezdve magába roskadva ült a számára kijelölt helyen. Többé már nem akart játszani és sírását visszafojtva (mert ilyenkor sírni sem szabad!) várta ki az előadás végét. Az anyuka győzött. Ki tudja mit gondolt magában? Sajnálta-e, hogy így történt? Vagy elégedett volt a győzelemmel? Talán úgy érezte, hogy a fiának sikerült valamit egy életre megtanítania? A választ nem tudom, csupán azt éreztem, hogy újra itt van egy kisember, akinek egy életre elvették a „játékát“? A cikk írója: Bolemant Éva Foto: Mihály Krisztián www.baratno.com (A cikket beküldte: Zsóci)
|