|
|
Anya, kiskorodban te sem tudtál számolni?A lányom mostanában több olyan emléket hozott elő belőlem, amit kezdtem a gyászom után eltemetni, feledni.Az egyik a villamosról való leszálláskor jutott az eszembe. Figyelmeztettem, siessen le és felszállni, mert odacsukhatja az ajtó! - Óvodás koromban szeretett édesapám a hónom alatt fogva próbált leemelni a buszról, amikor is a sietős buszsofőr bácsi bezárta az ajtókat, odacsukva apukámat a két ajtó közé, kezében velem! Apa szól: Menj fürödni, mert kezdődik a kedvenc műsorod! Kis idővel később, mire kiderült számára, hogy nem történik semmi, benéz hozzá. Ráförmed, amiért még mindig számol, azt gondolván, csak játszik. Megnézi a könyvét, ellenőrzi az eredményt. Mivel vannak hibák, már tényleg felháborodik és gondolkodás nélkül csúszik ki a száján: hülye vagy! Erre azok a hatalmas szemek megtelnek könnyel, szája lefelé görbül. Mélységesen megbántották! Mondom neki: Gyere, nincsen semmi baj! Fürödjünk! Majd holnap kijavítjuk a hibákat. Apa tovább magyaráz, én pedig csendben jegyzem meg: Ne bántsd, inkább örülj annak, hogy akar! Magától! Az a dolgunk, hogy segítsük, biztassuk, dicsérjük!!! Fürdőben ér a következő kérdés: Anya, kiskorodban te sem tudtál számolni? - Nem, apukám odaült megtanítani! Ezek a szavak eszembe jutatták azokat a pillanatokat, amikor még az édesapám hétvégén délután leült mellém és elmagyarázta a számolást. Szinte láttam Őt magam előtt, hallottam a hangját, éreztem a régi otthonunk fotelját, amiben akkor ültem... Mélységesen fájt, mert az apukám már 11 éve nincs közöttünk. Valamint az is nagyon elszomorított, hogy a kislányom édesapja ezt nem teszi ugyanúgy, mint anno az én apukám! Másnapra Apa elgondolkodott a dolgon, megbánta már hirtelen indulatát. Konyhába érve látom ám: Apa és lánya ül az asztalnál. Apa a kezén mutatva segít a házi feladat megoldásában... (A cikket beküldte: Becseibea)
|